Ironikus módon újabb trend szedi áldozatait, és jelen esetben nem tanárokról van szó, hanem a diákokról. Történt ugyanis, hogy egy kaposvári igazgató felpofozta az ott tanuló 14 éves diáklányt az iskolában, melynek több, mint 40 szemtanúja volt. A szülők persze feljelentést tettek, a dili pedig mindent tagad.
Mielőtt Amerikához hasonlítanák piciny kis országunkat, kicsit sem alacsony önbizalmával, fontos tisztáznunk néhány dolgot:
1. A pedagógusok és diákok kapcsolatában (is) mindig kettőn áll a vásár, amit előszeretettel elfelejtenek az ilyen, és ehhez hasonló esetekben.
2. A gyermekjóléti szervezetekhez naponta érkeznek be olyan panaszok, amelyek arról szólnak, hogy a pedagógus megalázta, megsértette, érzelmileg bántalmazta a szülő gyermekét. A társadalmi fölháborodás csak ez esetben nyilvánul meg(!), azonban hiányzik a gyakoribb, fordított esetekben!!
3. Sok iskola a gyerekek magatartási problémáinak megoldását csak mástól várja – nevelési tanácsadó, gyermekpszichiáter, gyermekjóléti szolgálat, család -, vagy csak szankciókkal próbál úrrá lenni rajtuk. Megalázó fegyelmi tárgyalások, intők sorozata, és ami a legrosszabb: a magán tanulóság.
és 4. Mielőtt a tanárok vagy diákok kirúgásában/kipenderítésében keresnénk a megoldást, helyesebb lenne mélyebbre ásni.
A manapság felületes világban egy csomó ember hiteltelen lesz, hiszen a “példaképek” és a “minták” is hiteltelenek. Vegyünk pl. egy mindennapi esetet:
- a diák hazamegy sírva a “szegény”, “ártatlan” szülőhöz, hogy egyest kapott, mert az óráin csak arról prédikál a tanár, hogy hol utazott és bulizott miközben a tanagyaggal nem foglalkoztak, azonban a röpdolgozat eredménye elégtelen. Mit tesz a szülő? ”Persze, mert az a vasalódeszka csak avval tud hencegni, hogy merre és hol áztatta a picsáját, és el van szállva magától, hogy tanít. Ne foglalkozz avval az idiótával! Ha legközelebb is egyest ad, bemegyek az igazgatóhoz és cirkuszt vágok! Gyere fiam! Nézzünk TV-t!”
Egy másik:
- az uszodában a pedagógus bekíséri a kis iskolásokat az órára, és a partról figyeli az eseményeket. Az oktató teszi a dolgát, azonban nem tudja az összes nebuló figyelmét lekötni, majd később a nagy hangzavar hallatán a tanár ordibálásától hangos a terem: “Ne röhögj, mert úgy szájon váglak, hogy kirepül a fogad!”
Mind két eset jól mutatja a felek hozzáállását. Az egyik hárít, vagyis nem vállalja a felelősséget, a másik pedig agresszívan kezeli a helyzetet. Egyik sem gondol bele tetteinek következményébe, pedig mind két szerepkör hatalmas felelősséggel jár.
A legtöbb szülő ott követi el a hibát, hogy a tanárt ellenfélként, vetélytársként kezeli, aki “mindig” oktalanul vágja be a naplóba az egyeseket és a gyerek bőgve megy haza. Könnyű a tanárt felelőssé tenni a szülő trehányságáért! Pedig sokkal békésebb megoldás, ha szövetséget kötnének, és együtt oldanák meg az esetleges problémákat.
Sokszor elfelejtik, de a gyerek szemében hiteltelenné válik az a szülő, aki ott villog az iskola bejárata előtt, miközben az anyukákkal azt vitatják meg, hogy az a “hülye Kati néni” vagy “Feri bácsi” mit csinált az órán vagy a hétvégén. A következménye nem más, mint a tanári tekintély sárba tiprása, és a példa általánosítása. Hiszen melyik gyerek akarna tanár lenni ezek után? Vagy melyik diák választaná példaképévé bármelyiküket is?
Bő 20 éve elképzelhetetlen volt, hogy egy gyerek testileg bántalmazza a tanárát, utóbbit már kevésbé kétlem, de biztos vagyok benne, hogy nagyobb megbecsülésre tettek szert akkoriban az oktatók, mint most. A közelmúltban olvastam egy memoárt, amiben egy nyugalmazott tanár arról ír, hogy a diákjai milyen életpályát jártak be. Többségük orvos, ügyvéd, felső vezető vagy polgármester lett. Hatalmas büszkeséggel töltötte el, hogy még negyed évtized után is köszöntek a volt diákjai, ami enyhítette azt a hiányát, hogy csupán havi 80 ezer forint jutott megélhetésre.
A megoldás receptjét sajnos nem tudom, viszont azt igen, hogy a problémák megelőzésének érdekében óvintézkedésekre lenne szükség, azonban ezeket sokan elutasítják, mivel könnyebb az egyszerűbb utat választani, amiben nincsen könny, lelkiismeret, alkalmazkodás. Csak a laza, pofátlan és arrogáns viselkedés.
Azonban az is feltűnt a 15 év alatt, hogy az iskolarendszer nem arról szól, hogy az egyén érzelmi világa fejlődjön, mindinkább a racionális tudásanyag átadásáról. Hiszen már az első pár év alatt is teljesítménycentrikusság alakul ki, ami nemcsak a tanulókra vonatkozik, hanem az iskolák hírneveire is. Az oktatók többsége kiégett, kritikát nem tűrő ember, akik hatalmukkal előszeretettel visszaélnek, és a nők többsége a fejük felett eljárt időt kilométeres vakolataikkal kompenzálják. Nem tanítók, hanem tanárok.
Hiszen a példázati történetek, vagyis a “tanító” jellegű mesékben is mindig olyan tudásanyag birtokába juthatunk, ami a szó szoros értelemben tanít minket!
Az oktatóknak ideje lenne belátniuk, sőt, felvállalniuk, hogy ők is emberek, vagyis hibázhatnak. Felvállalni az érzelmi válságokat, ami nem egyenértékű avval, hogy ki kellene adniuk magukat, és a fizikai erő nem megoldás a konfliktusok megoldására. Sőt!
Az tanulóknak pedig nem a celebektől kellene ellesniük a felületesség mikéntjét, hanem a valódi, emberi értékekre kellene összpontosítaniuk, ahelyett, hogy a szüleiktől kapott pénzből villognának.
Persze a fentiek nem oldják meg a problémát, de bízom abban, hogy lesznek olyan tanítók, tanulók és szülők, akik tudni fogják kezelni az életben betöltött szerepük felelősségét, kötelességét, majd csak ezután élnek a jogaikkal…