A Napfény városa óhatatlanul kicsalogatja kuckójából az embert, minek következtében számtalan társával találhatja szemben magát az utcán, beleértve az állapotos hölgyeket is. Akárhányszor megpillantok egy ilyen nőt, mindig elmosolyodom, és felidézem, amikor édesanyám is hasonló cipőben járt a testvéreimmel. Annak ellenére, hogy ennek már bő 10- 15 éve, elevenen él bennem a kép, amikor emlőiből etette őket.
A cici kérdés, eszembe juttatta azokat a fiatal lányokat, akik ma sorban álltak a hátam mögött, amíg a párommal a rendelésre vártunk. Megítélésem szerint 13-15 évesek lehettek, és nem létező melleiket szemérmetlenül tárták a nagy nyilvánosság felé. Ez úgy áll párhuzamban az életet adó emlővel, hogy ha manapság ezt egy édesanya teszi gyermeke etetése közben, az nem tetszést vált ki. Mindez persze az egyén hozzáállásán, a témához való viszonyulásától függ, de óhatatlanul benne lakozik az a rögeszme, hogy ezt a dolgot, szigorúan csak a négy fal között szabad véghez vinni.
Bármilyen, átlagos környezetben – legyen az akár egy város – gyakran látni melleket. Hangsúlyozom, hogy nem szoptató, hanem csupasz melleket. A plakátok, reklámok hirdetéseiben elengedhetetlen eszköz egy – két cici bedobása. Arról nem is beszélve, hogy számtalan nőszeméllyel találkozhatunk a környezetünkben, akik melltartóikban hordják az eszüket…
Valószínűnek tartom, hogy tudatosan, vagy anélkül, azon emberek, akik a nyilvános helyeken való szoptatást elítélik, összekapcsolják a szexualitással, ami mindennapi velejárója egy felnőtt ember életvitelének, hiszen ahogy a fentiek is bizonyítják: szimbólum. Meglehet, azért tekintenek nem kívánt jelenségként a szoptatásra, mert az emberek többsége az anyában nem egy aktív nemi életet élő nőt látnak, hanem, mint (csak) egy gyermekével foglalatoskodót. Úgy hiszem, ez súlyos hiba.
Buszon, metrón, villamoson, egyéb tömegközlekedési eszközökön, nyilvános helyeken gyakran találkozhatunk szerelmespárokkal, akiknek egy része nem leplezi nyelvérzékét. Ezt a fajta szexuális megnyilvánulást kevésbé ítéli el a társadalom, ellenben a már említett szoptatással, holott, miközben ez a folyamat végbe megy, a kismama melléből mondhatni alig látni valamit.
Persze meglehet, hogy ez is egyfajta “divathullám” – már ha annak lehet nevezni -, mert ahogy a tankönyvek is megírták, a múlt században és előtte, az arisztokrata hölgyek gyermekeit a szegény családból származó dajka etette – mondhatni a por népet szívta magába a gyermek – míg ma, 200-250 évvel később, pont ezek az úri hölgyek állnak a nyilvánosan szoptató anyukák élére.
Azonban azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ha régebbre utazunk vissza az időben, korábban a nőt a telt, kerek formák testesítették meg. A nagy, húsos mellű, zsírpárnás csípők, amelyek mára elítélendőnek számítanak, hiszen manapság a csont sovány, anorexiás Barbie baba típus számít ideálnak, míg a férfiak körében a Ken típusú, kicsi csípő – agy párhuzam az elfogadott – bár ízlés kérdése. Ellenben, avval a férfi típussal, aki nagy, gömbölyű hasával és testével számított a legkiválóbb partnernek, mivel evolúciós szempontból több esélye volt a túlélésre soványabb társaival szemben.
A csadort viselő arab nők, bármennyire is hihetetlenül hangzik, ha úgy jön ki a lépés, az utcán szoptatnak, mindezt a világ legtermészetesebb dolgaként kezelve. Az előző mondat nem egy évszázadokkal ezelőtti történet, hiszen ma is létező jelenség, egy, a nyugati ember által lenézett, meg nem érett és elmaradottnak megbélyegzett kultúrájú társadalomban.
Most, akkor hogy is van ez?!
A válasz azokban a társadalmi átalakult folyamatokban keresendőek, amelyek az 1910-es években indultak el a szüfrazsett mozgalmakat követően, hiszen a nők jogokat követeltek, amit idővel meg is kaptak. Azonban ez avval járt, hogy szoknyáikat levetve, nadrágos, keményen dolgozó emberekké váltak és evvel párhuzamban megítélésük gyökeres változáson ment keresztül, melynek következtében, ma azért beszélünk ezekről a még mindig tabunak számító témákról ilyen elítélően, mert ezeket nem vagyunk képesek elfogadni.
A “…nem akarom más cs*cseit látni, miközben a gyereke cuppog rajta…” vagy “…nem akarom ezt bámulni/nézni …”: mind – mind folytonos tagadás! Mellesleg ki kérte ezeket az embereket, hogy nézzék a szoptató anyukát?! Meglehet, nem kíváncsiak rá, de ha ők merészelhetnek mindenféle éretlen kijelentést, egy anya miért ne tehetné meg azt, amit ösztönösen meg kell tennie?!
Mi a legelszomorítóbb az egészben? Az, hogy a fenti kijelentéseket nem egy anyuka szenvedte el a mai napig, és ha rövidesen nem változik meg a (nyugati) társadalom hozzáállása az említett témával kapcsolatban, nem is ők lesznek az utolsók, akik üvöltő csecsemőiket szégyenérzettel, megalázottan és menedéket keresve szeretnék megetetni.
Ja: és nem vagyok terhes.